Skandináv kaland, 20. nap – A lélegzetelállító Geirangerfjord
Utólag magabiztosan állítom, hogy isteni csoda, hogy a bergeni fjordnéző hajókirándulás nem jött össze. Nem jártunk rendesen utána, hol érdemes hajóra pattannunk, és bejárnunk ezt a gyönyörű vidéket, ezért csalódottan vettük tudomásul, hogy a bergeni túrák 2-3 napra előre be vannak telve. Spontán ötlettől vezérelve kerestem rá, hol lehet még részt venni hasonló kiránduláson, és akkor akadt meg a szemem Alesundon. Már akkor is olvastam, hogy hű meg há, a világ legszebb fjordja, de kicsit kedvünket szegte, hogy a túra időtartama 9 óra. Mégis mi a fenét fogunk 9 órán keresztül csinálni? Most, nem sokkal azután, hogy elhagytuk a fedélzetet, nevetnem kell az aggodalmainkon…
Gyors reggeli és készülődés után hajnali fél kilenckor indulunk az alesundi kikötőből. Egy katamarán vár bennünket három fős személyzettel. Elfoglaljuk helyünket a kényelmes, fűtött kabinban – körülbelül egyharmadig sikerült utassal feltölteni a hajót. A kb. 50 utas közt mi vagyunk az egyetlen magyarok. Lassan kicsorgunk a nyílt vízre, majd megkezdjük háromórás vágtánkat a hullámok hátán. Az első óra még lájtosnak tűnik a látvány tekintetében, de ahogy közeledünk úticélunk felé, a fagyos szél ellenére is egyre növekszik a fedélzetre kívánkozók száma. A hegyek egyre magasabbra nyújtóznak az égbolton, és amerre a szem ellát, vízesések zúdulnak alá a tükörsima felszínű, zafírkék tengerbe. Jártunk már egynehány csodaszép zegzugában a földnek, de a hegyvidék és a tenger ilyenfajta párosításával még nem találkoztunk.
Az utazás első etapja villámgyorsan el is suhan; még csak
fel sem ocsúdunk, és már kikötünk Geirangerben. Ez az apró település a fjord
végében található, és mindössze 230 lelket számlál. Nyáron azonban felbolydul
itt az élet, amikor közel 700000 turista dönt úgy, hogy kipipálja az UNESCO
világörökségi listáján szereplő helyszínt a saját bakancslistáján. Partraszállás
után célirányosan haladunk az elektromosautó-kölcsönző felé, ugyanis már a
hajón eldöntöttük, hogy ezzel a jópofa járművel szeretnénk felfedezni magunknak
a környéket. Nagy nehezen bepréseljük magunkat a szűkös utastérbe, majd meghódítjuk
a szerpentineket. Akármerre megyünk, mindenütt lélegzetelállító látvány fogad
bennünket. Az egyik kilátóról könnyfakasztóan szép panoráma nyílik az öbölre és
a kikötőre, ahol az épp bent horgonyzó gigantikus tengerjáró ilyen távolságból jelentéktelen
papírcsónaknak tűnik csupán. Gurulunk tovább, megállunk itt-ott – vízesések alá
bújunk, és sziklaszirtek szélére merészkedünk a tökéletes fényképek reményében.
Három óra szabadfoglalkozásra kaptunk lehetőséget, de ez is úgy elrepül, mintha meg sem történt volna. A kis járgányt félóra csúszással sikerül visszaszolgáltatni, és ebédelni már nem marad időnk, mert 15 percen belül be kell csekkolnunk. Sebtében veszünk két melegszendvicset, és egy kis helyi csokit (a Geiranger sjokolade a lokális csokoládémanufaktúrában készül kizárólag a környéken fellelhető alapanyagok felhasználásával), majd rohanunk vissza a hajónkhoz. A fedélzetmester előre köszön: majd elfelejtettem, az odaúton Dodi fellocsolta kávéval a fél büfét, és az amúgy baromi jó fej fedélzetmester mosta fel makulátlan egyenruhában csúszkálva a padlón. Szeme se rebbent… mondjuk a bajusz alatt elmorzsolt norvég szavakat nem értettük… #napidodi 💗
A visszafelé szintén háromórás utat a legtöbb utas
végigalussza. Én kimegyek a hajó orrába, és a távoli horizontra függesztem a
tekintetem. Rajtam kívül senki nincs most kint; olyan, mintha az egész élmény
egyedül az enyém lenne. Úgy szeljük a tükörsima vízfelszínt, mintha repülnénk, miközben
ez az ősi, roppant erők formálta táj mozdulatlanul figyeli utunkat. Hálát
érzek. Sok minden miatt. Azért is, hogy itt lehetek, és a saját
érzékszerveimmel tapasztalhatom meg ezt a csodát; azért is, hogy az ezen a
szélességi fokon már többnyire zord időjárás a mai napon átengedte a helyet a
napsütésnek, és teljes szépségében tárta fel előttünk ezt a káprázatos vidéket.
Nem akarom túlragozni, sem pedig szavakba önteni a már-már spirituális élményt.
Az utazásunk talán legkülönlegesebb megállója ez.
Szinte elképzelhetetlen számomra, hogy az év másik felében a környék arculata teljesen megváltozik. Októberben beköszönt a tél, vastag hótakaró és köd borul a hegyekre, az utak járhatatlanná válnak, a nap nem emelkedik a hegycsúcs fölé, és Geiranger teljesen kiürül. Csak a 230 lakos marad szinte teljes elvonultságban. Habár láttam, hogy azért akad egy-két téli fjordtúra is, csak az igazán ínyenceknek vonzó célpont Norvégia ebben az évszakban. A tél áprilisig tart, de relatíve jó időre itt csak június és augusztus között van kilátásunk.
Nem tartjuk be az ígéretünket, és visszaérve Alesundba nem
másszuk meg az Aksla-hegyet. A 418 lépcsőfok helyett jobban esik egy kiadós lakóautós vacsora. Kicsit sajnálom, hogy kihagytuk a minden bizonnyal mesés látványt a
hegy tetejéről, de a mai panorámaorgia úgyis túl magasra tette a lécet. Ezt
nehéz lesz überelni. Induláskor még akad egy kis fennforgás: ha nem jut eszembe tök spontán, hogy megkérdezzem, kihúztuk-e az áramcsatlakozó kábelt, simán magunkkal húztuk volna a fél stellplatzot, vagy a házunk felét hagytuk volna ott a parkolóban... #napidodi2 (Azt mondja, szépítsek a dolgon azzal, hogy mindez azért történt, mert már elszoktunk a stellplatzoktól.) 😂
